Nem lesz túl bonyolult betartani az alábbi pontokat főleg olyasvalakiknek – khm például nekem –, akik alkatilag alkalmasak arra, hogy szétszorongják és aggódják magukat az élet apróbb és eggyel nagyobb dolgain. De nem lehet ezt elég jól csinálni, a jó pap is holtig tanul, ugye, szóval elmondom én, hogyan válhatsz igazán penge szorongóvá!

Belátom, nem vagyok a legkiválóbb sofőr evör. És nem azért, mert nő vagyok, - ismerek szuper női vezetőket -, de még csökkentett képességűnek sem tartom magam. Egyszerűen csak úgy gyárilag nem vagyok erre a legalkalmasabb. Nem mondom, hogy nem oldom meg a személygépjármű (továbbá: Ottó) A pontból B pontba való fuvarozását – főleg, ha nincs nehezítve a szituáció olyan jelenségekkel, mint egy-egy Balaton méretű jégtábla otthonos elterülése az aszfalton, hegynek felfelé. Csak azt mondom, hogy olyan hatékonysággal tájékozódom, mint egy középhozamú fikusz – valószínű, nem véletlen, hogy nem lettem tájfutó, barlangi búvár, esetleg erdőmérnök –, hangosan fecsegő GPS nélkül egy métert se teszek meg. De sajnos még az Ottó-motor négyütemű lelkivilágához sem értek igazán. Ha lerobbannék Lovasberény alsón, nagy eséllyel előbb állnék ki az utca szélére stoppolást imitálva segélykérő pilláimat rebegtetni, mintsem a felpattintott motorháztető mellett szakérteném, milyen halmazállapotban van a karburátor. Gyűlt már meg bajom a tanksapkával, bénáztam már a parkolásnál, és hoztam hirtelen döntést a merre is akarok kanyarodni témakörben a mögöttem haladó hangos örömére.

Előfordult már, hogy sávváltásnál csöppet aránytalanul mértem fel a távot – a duda fanfár valószínű, nem a két szép szememnek szólt -, de volt, hogy behúzott kézifékkel indultam el – szerencsére annak leégése előtt észrevettem rámszóltak, hogy amit művelek, nem épp egy hosszútávú befektetés. Kezdő ifjoncként pedig olyan is volt - tán igaz se volt - , hogy lejtőn lefelé teljesen véletlenül megindulva az efeletti ijedtségemben „Hopp-hopp!” felkiáltással próbáltam az autót maradásra bírni. (Aztán a féket is megtaláltam, mielőtt!) Ezt a történetet különben azóta is hallgatom apukámtól, aki az anyósülésen próbált meg nem sírva fakadni. Mentségemre szolgáljon, hogy sötét volt, az utca, ahol meg kellett fordulnom pedig szűk, ráadásul sok volt a zavaró tényező – apa konstans jótanácsai + a szerencse nélküli tolatóradar orrba-szájba való pittyogása nem segített a helyzeten.

Még ki sem hevertétek az esküvő utáni másnapot, a fodrásztól a postásig mindenki fel fogja tenni ezt a kérdést, hiszen a házasságot már kipipáltátok, jöhet a következő szint, ugye. Gondolja mindenki más, mert hát a társadalom minimum furcsa szemöldökráncolással konstatálja, ha házas vagy ÉS gyermektelen. No, meg valamiért még mindig közügy, mi történik az ember lányának a méhével. Az esetek egy részében ugyan az érdeklődőket a kíváncsiság és a jóindulat – vagy a beszédtéma hiánya - vezérli, sajnos sokszor jön a kérdés indokolatlan helyről és valamilyen fura megmondási vágyból fakadóan. Mert nem csak 10 millió futball szakértő, de 10 millió gyermek expert országa is vagyunk. Mindenesetre elég idegesítő és tolakodó, kisebb ideg- és érfalrendszeri wellness-fitness élmény (f)okozója.  A baj pedig ott tetőzik, amikor az önjelölt gyermekügyi szakértő – akinek sok esetben annyi kapcsolódása van a gyerekekkel, hogy már látott egy-egy példányt a buszon üvölteni – egy lendülettel egy kéretlen életvezetési tanács-csokrot is a kezembe nyom. Ezekből általában az kiderül ki, hogy

• MÁR MOST túl öreg vagyok a gyerekvállaláshoz. (Jókor mondod!)
• Hogy ő az én koromban már a másodikat szülte. (Ez amolyan fun fact, inkább önnön vállak megveregetéseként funkcionáló megjegyzés, de értékelhető önigazolásként is az elmúlt évek végtelen szívása felett érzett bármi végett. Fő célja valójában az 1. pontban megfogalmazottak érzékeltetése. A fenti mondat előfordulása a bezzeg anyuk körében a leggyakoribb.)
• Hogy SOSEM leszek készen sem a terhességre, sem az azt követő állandósult módosult tudatállapot elviselésére, ne is várjak erre a pillanatra! (Az intim torna és egy jó pszichológus munkája hát smafu?)
• Anyukám már biztos örülne egy unokának. (Ez mondjuk eddig sem volt új infó.)
• Az idő előre haladtával egyre türelmetlenebb leszek. (Gyárilag vagyok türelmetlen és grumpy, a helyzeten az sem segített volna, ha tegnapelőtt szültem volna. Vagyis lásd 1. pont.)

Forrás: Grafitember

A modernkori házasság egyik nagy vívmánya, hogy immáron szerelemből és szabad akaratból válhatsz a másik társává egy életre. Nálunk bár nagy a szeretés, sok mindenben különbözünk az épületgépész-hobby meteorológus férjemmel. Konfliktusaink egyik fő forrása – ne nevess. annyira. hangosan - az eltérő hőháztartásunk.  Én nyári gyerek vagyok, ő pedig norvég típusú pali. Így jártunk.

Te viszont ebből a helyből indított konfliktus szaltóból kifolyólag most kicsit profitálhatsz: jól elolvashatod például, mit kell tenned azért, hogy mindig ugyanolyan hőfokon égjen köztetek a szerelem. Szó szerint. Jöjjön pár gépészeti tipp-trükk házi szakértőmtől, egyenesen a férjemtől - és pár reflexió tőlem, zárójelben:

• Alapvetően érdemes mindkettőtök számára optimális hőmérsékletet fenntartani a lakásban. A termosztatikus radiátor szelep jó barátod, érdemes helyiségenként ideálisan 20 és 22 celsius közötti hőmérséklet beállítani. (Ennél alacsonyabb hőmérsékleten a finnek már felveszik az alsónadrágot, én pedig előtúrom a sízoknimat.)
• A haladók digitális termosztátfejjel automatizálhatják a rendszert. (Amit természetesen az asszony nem tud kezelni, így mindenképp kilátásba helyeződik a csendes fagyhalál. De ez is csak azért van, hogy a szerepjátékba bevihessétek Jack és Rose utolsó közös jelenetét. Egy süllyedő hajóra, egy sípra és egy használt ajtólapra mindenképp szükségetek lesz.)
• Nyáron a megfelelő árnyékolással és ésszerű szellőztetési mechanizmussal csökkenthető a lakás hőmérséklete. (Nem ellenérv, hogy a sötétített szobában nekimehetsz a ruhaszárítónak. Különben se teregess, mert megnő a páratartalom és hirtelen kinő a parkettából egy pálmafa!)

• Ökölszabály: nyáron addig ne nyiss ablakot, amíg a kinti hőmérséklet magasabb a benti hőmérsékletnél. (No matter, mennyire égetted oda a norvég lazac filét.)
• (Amíg pedig amiatt magyarázkodsz, hogy miért merészelted felhúzni idő előtt a külső naphálót, illetve összes szónoki képességedet összeszedve megindokolod, miért kellett 24 fokra állítanod a klímát dacára a magasabb energiafogyasztásnak, addig is minőségi időt töltötök együtt. Plusz kredit, hogy közben gyakorolhatod az olyan különböző érvelési hibák gyakorlatba való átültetését is, mint a személyeskedés és az érzelmi zsarolás.)
• Télen a meleg hatékonyabban megtartható a szellőzők beljebb csavarásával, illetve az ablakok szigetelésével. (Ha mindezen óvintézkedések ellenére a férfi oldalbordája mégis fázik, nagy eséllyel nem mond igazat, hiszen semmilyen logikus magyarázattal nem indokolható a jelenség.)
• A hálószoba ideális hőfoka 19 celsius. (Szerencsére a hőmérséklet télvíz idején helyileg megemelhető egy polár pulcsi, mínusz 20 fokra tervezett hálózsák, egy pár kötött zokni és egy macinaci segítségével.)

Fűtsön titeket is a szerelem és a pálinka a FŐTÁV!

Nagyjából a 7. km körül hagytam abba a beszámoló első felét, ekkorra már túl voltam pár középnehéz akadályon és 3 bünti körön, de közben sejtettem, hogy a félelem és reszketés móka és a kacagás csak most kezdődik el igazán. Egyrészt még nem voltam elég saras, másrészt, ahogy számoltam, még jó pár feladvány hátravolt a sokból.

És valóban, innentől ugyan keveset kellett futni, cserébe elég sűrűn követték egymást az akadályok. Közvetlenül a majomlétra után egy igazi kényeztetés, egy teljes testes anyaföld pakolás várt rám. A kezelés részeként földbe ásott sáros árkokba kellett becsúszkálni, majd onnan kimászni időnként súlyosbítva a helyzetet egy alábújós palánkkal, aminek az alja és a víz szintje között volt kb. 20 centi difi. Aki eddig nem volt nyakig saras, az most érezte a törődést!

A slip wall-t már ebben a „szerelésben” közelítette meg mindenki. Ez egy alapvetően egyszerű feladat: adott egy pozitív dőlésű fal a tetejére rögzített és a fal aljáig elérő kötéllel. A brief: küzdd fel magad a tetőre, majd mássz le a másik oldalon fémlétrák segítségével! Na, ez a dagonya után úgy néz ki, hogy megfogod a SARAS kötelet a SARAS kezeddel, majd húzol egyet magadon, hogy aztán kicsússzon a SARAS lábad, emiatt aztán a SARAS vízben landolsz, hogy kezdhesd az egészet az elejéről. Profit. Szerencsére egész stabilan sikerült elkapnom a kötelet, de nem volt hátrány, hogy a fal tetejéről egy csapattársam is húzta a másik végét. Felérve így legalább ketten húzhattuk egy másik társunkat, akit végül hárman, egyesített erővel tudtunk a túloldalra lapátolni. Siker, öröm és boldogság – nem csak teljesíteni, de másokon segíteni is –.

Szárazon smafu!

Izgatottság. Felkészültség. Hideg. Sárdagonya. Homokzsák cigölés. Emelkedők, emelkedők, EMELKEDŐK. Patakban és alagútban futkorászás. Kaszkadőrök elégedett bajuszpödrését kivívó, levegőből indított földön gurulás. Lila foltok. Büszkeség. Spartan Sprint.

Dióhéjban ímhol a történet. De azért ne csukd le a laptopod, van még itt látnivaló! :)

A tokaji Extreme Trail-en való bemelegítés és a Nemzeti Hajsza kínszenvedései után elérkeztem az akadályfutó versenysorozatom harmadik, egyben utolsó idei állomásához, a hírös-nevös Spartan Race-hez. Választott versenytípusom Sprint névre hallgat, ez a Spartan világ amolyan belépő kategóriája, a legrövidebb és a legkönnyebben teljesíthető (muha) pályája: 5+ km terepfutás (ami inkább 5-10 kili, de nekik legyen mondva) és 20-23 db akadály, hogy közben senki se unatkozzon. Ha ezt túléled és minden megpróbáltatás ellenére még egy félmosoly is kiül az arcodra, lehet szintet, távot emelni, érmeket gyűjteni, határ a csillagos ég. Gyűjtsd össze mind – ugye -, hogy 1) minél több sárban fetrengős fotót pakolhass ki az Instára, és hogy 2) a mindenféle, de leginkább a nem hivatalos cool-ság listán minél előkelőbb helyet érhess el. Mert úgyis egyre többre és többre fogsz vágyni, tudod te is, én is, meg ők is. Ki van ez találva, na!

Azt mondták, jó móka lesz.

Szeptember 2-án előzetes izgalmak és dilemmák után belevetettem magam a terepfutó / akadálylegyűrő versenyek világába. Kicsiny életem első ilyen rendezvénye a tokaji Extreme Trail volt, nekik is az első rendezés, úgyhogy dupla felavatódás történt. Spoiler: mindkettőnknek jó volt, na de ne szaladjunk ennyire előre.

A távomról elöljáróban annyit lehetett tudni, hogy 7 km-nél nem lesz rövidebb, de inkább hosszabb, az akadályok száma pedig 10 db alá nem fog bekúszni.

A versennyel kapcsolatban alapvetően két célom volt:

• Hogy megnézzek magamnak egy akadályfutó versenyt testközelből is. Ki akartam deríteni, mit hoz ki belőlem a pálya: zokogva szólítom majd jóanyámat, a méltóságomat pedig a szomszéd hátsó kertjéből szedem össze vagy vidámság és rákenroll helyeződik kilátásba.
• Hogy teljesítsem a távot feladás- és sérülésmentesen.

Valamennyi magabiztosság lapult bennem, hiszen sok energiát fektettem a felkészülésbe. De a versenyt megelőző pár napban nagyon elbújt és inkább csak a gyomorgörcs maradt. Ennek ellenére a verseny napján jó kedvvel keltem, szép volt az idő is, jóságot éreztem a porcikáimban.

Gyerekkorom egyik legnagyobb traumája – de legalábbis egyik legerősebb emléke – az volt, amikor kitiltottak az IKEA játszóházából. Mentünk a családdal nézelődni, vásárolni, én meg előre dörzsöltem a tenyerem, amikor a sok színes labdára, csúszdára vagy épp bármelyik megmászható elemre gondoltam. Majd jött a keserű ripost a bejáratnál: túl koros és túl magas vagyok én már ehhez a mutatványhoz, úgyhogy leszek szíves a szüleimmel a hónom alatt kulturáltan körbejárni az objektumot. A svéd húsgolyók sem segítettek a helyzeten. Nagy élmény lehetett ezek után végigrángatni a nappali osztályon.

A családi legendáriumok száma, melyek arról számolnak be, hogy Annácska önként vállalt katonai hadgyakorlatot tart a háztartás különböző pontjain vagy épp egy-egy utazás során, gyakorlatilag végtelenek. Állítólagos csudagyerekként – anyukám kissé elfogult, nézzük el neki – lemásztam 7 hónaposan a pelenkázóról, félelmet nem ismerve felsurrantam a társasház első emeletére, hogy a lépcsőforduló földig érő nyitott ablaka előtt haknizzak a teljesítményemmel (hogy érzékeltessem, egy aprócska lépéssel egyúttal a szabadesést is kipróbálhattam volna), berambóztam magam a legtöbb játszóházba, de ástam már be magam színes gumilabdák alá is – az álcázás és rejtőzés fontos eleme a kiképzésnek, ugye -.

UPDATE: a családtól jött egy bizonyíték az egyik fenti mutatványra. Az is kiderült, inkább 14 hónapos voltam, mint 7. Annyi baj legyen :)

Az történt, hogy megannyi - állítólag - szórakoztató privát iromány és ilyen-olyan meghívó mókás megfogalmazása után a barátaim addig unszoltak biztattak, hogy végül csak elindítottam ezt a blogot. 

Olyan lesz ez, mint egy jó töltött káposzta, lesz benne minden, mint ide Lacháza. Hobby mocorgás, némi utazás, hétköznapi mentál torna és rangom gondolatok, melyek nem lesznek mentesek az öniróniától. 

Szóval, fogyasszátok jókedvvel-bőséggel, tunkoljátok fincsi kenyérrel!

via GIPHY