Gyerekkorom egyik legnagyobb traumája – de legalábbis egyik legerősebb emléke – az volt, amikor kitiltottak az IKEA játszóházából. Mentünk a családdal nézelődni, vásárolni, én meg előre dörzsöltem a tenyerem, amikor a sok színes labdára, csúszdára vagy épp bármelyik megmászható elemre gondoltam. Majd jött a keserű ripost a bejáratnál: túl koros és túl magas vagyok én már ehhez a mutatványhoz, úgyhogy leszek szíves a szüleimmel a hónom alatt kulturáltan körbejárni az objektumot. A svéd húsgolyók sem segítettek a helyzeten. Nagy élmény lehetett ezek után végigrángatni a nappali osztályon.
A családi legendáriumok száma, melyek arról számolnak be, hogy Annácska önként vállalt katonai hadgyakorlatot tart a háztartás különböző pontjain vagy épp egy-egy utazás során, gyakorlatilag végtelenek. Állítólagos csudagyerekként – anyukám kissé elfogult, nézzük el neki – lemásztam 7 hónaposan a pelenkázóról, félelmet nem ismerve felsurrantam a társasház első emeletére, hogy a lépcsőforduló földig érő nyitott ablaka előtt haknizzak a teljesítményemmel (hogy érzékeltessem, egy aprócska lépéssel egyúttal a szabadesést is kipróbálhattam volna), berambóztam magam a legtöbb játszóházba, de ástam már be magam színes gumilabdák alá is – az álcázás és rejtőzés fontos eleme a kiképzésnek, ugye -.
UPDATE: a családtól jött egy bizonyíték az egyik fenti mutatványra. Az is kiderült, inkább 14 hónapos voltam, mint 7. Annyi baj legyen :)
A játszóterek azóta is a szívem kiemelt sarkában csücsülnek: általános iskolásként gyakran lógtam a szomszéd oviban, ahová csak azért volt bejárásom, mert anyukám ott dolgozott – a gumiabroncs hintából nem lehetett könnyen kirángatni -, de a későbbi férjecskémmel is egy hinta előtt csattant el az első csók. Szóval a gyermeki énem az alap setup szerves része. És bár eme lélekrészemnek volt lehetősége az élet különböző területein kibontakozni, éreztem, hogy akadnak még kiaknázatlan területek.
Pár éve ugyanis megjelentek Magyarországon is az ún. akadályfutó versenyek, elsőként tán a Spartan Race. Tejes extázisban néztem az elérhető képeket és videókat a netet bújva. A bennem élő kispajtásnak valójában az tetszett a legjobban, hogy ezekre a nénikre és bácsikra nem szól rá az anyukájuk, hogy ne legyenek sarasak és hogy ne másszanak fel a falra, mert még a végén leesnek. Mi ez, ha nem lázadás?
A gyermeki szemcsillogás mellett azonban kicsi szívemben megjelent a félelem is (értsd: masszív rettegés), mert bizony nem kispálya egy ilyet végignyomni.
Van itt minden, mint Bécsben: anyaföldünkkel való intim viszony kialakítása (avagy sárban vagy épp szögesdrót alatt kúszás), hideg vízben tempózás, magasban mókolás kézzel-lábbal random tárgyakon, palánk- és kötélmászás vagy épp karcos emelkedőkön való futás többnyire nem könnyű tárgyak szórakoztató társaságában. Egyszerre éreztem, hogy „Ó igen!”, felnőtt játszótér, idenekem és hogy „No fckng way!”,menjen végig ezen az aknamezőn az, akinek burpee volt a jele az oviban!
Aztán egyre csak követtem a távolból, a monitor sugározta biztonságos terep mögül izgatott parával a fejleményeket. Be is indult a mentál ping-pong: „Csak jó lenne belevágni.” kontra „Áh, te ehhez kevés vagy és gyenge”. Aztán eszembe jutott egy mondás, miszerint
érdemes arra menned, ahol félelem vár, mert az sokkal izgalmasabb utakra visz, mint ahol most vagy. Nem mellesleg rád kacsinthat a tanulás és a fejlődés lehetősége is. Én bevallom, féltem. Mert nem tudtam, hogy kész vagyok-e egy ilyen megmérettetésre, nomeg rettegtem a sérüléstől és a kudarctól. Ebből tudtam, hogy meg kell próbálnom.
Mindig is szeretettem mozogni, gyerekként úsztam, később futottam, táncoltam, falat másztam, túráztam, sok mindent kipróbáltam, tudatosabban azonban 2016 elején kezdtem el edzeni. Cross training időnként TRX-szel súlyosbítva, kis konditerem és futás. Általában ez volt a menü heti 3-szor, ha éreztem a jedit, 4-szer is. 2017 tavaszán rátaláltam a Margitszigeti SRTG csapatra – Spartan Race Training Group, az amerikai licensz alapján létrehozott, kifejezetten versenyekre felkészítő csoport -, azóta velük is járok edzeni! Nem tudtam, mi lesz ebből, éreztem, hogy kemény lesz, mert specifikusabb a felkészülés – edzés a Rám-szakadékban? Noormááális??!! - , közben feszültem azon, hogy hogyan fogják a régi motorosok az új csirkeszárnyat fogadni. De a srácok jófejek voltak, a mozgásformába pedig belejöttem, mint a kis sárkány a tűzcsiholásba, jött a kryponit, én pedig benevezetem két hazai szervezésű kisebb versenyre, a tokaji I. Extreme Trail-re és a Normafán megrendezésre kerülő Nemzeti Hajszára, majd egy kis bindzsi után életem első Spartan Sprint-jére is.
Nagyon örülök, hogy végül belevágtam ebbe a kalandba és jelentem, az első két versenyemen már túl is vagyok. :) A tokaji móka beszámolóját hamarost meg is osztom veletek.
