Nagyjából a 7. km körül hagytam abba a beszámoló első felét, ekkorra már túl voltam pár középnehéz akadályon és 3 bünti körön, de közben sejtettem, hogy a félelem és reszketés móka és a kacagás csak most kezdődik el igazán. Egyrészt még nem voltam elég saras, másrészt, ahogy számoltam, még jó pár feladvány hátravolt a sokból.

És valóban, innentől ugyan keveset kellett futni, cserébe elég sűrűn követték egymást az akadályok. Közvetlenül a majomlétra után egy igazi kényeztetés, egy teljes testes anyaföld pakolás várt rám. A kezelés részeként földbe ásott sáros árkokba kellett becsúszkálni, majd onnan kimászni időnként súlyosbítva a helyzetet egy alábújós palánkkal, aminek az alja és a víz szintje között volt kb. 20 centi difi. Aki eddig nem volt nyakig saras, az most érezte a törődést!

A slip wall-t már ebben a „szerelésben” közelítette meg mindenki. Ez egy alapvetően egyszerű feladat: adott egy pozitív dőlésű fal a tetejére rögzített és a fal aljáig elérő kötéllel. A brief: küzdd fel magad a tetőre, majd mássz le a másik oldalon fémlétrák segítségével! Na, ez a dagonya után úgy néz ki, hogy megfogod a SARAS kötelet a SARAS kezeddel, majd húzol egyet magadon, hogy aztán kicsússzon a SARAS lábad, emiatt aztán a SARAS vízben landolsz, hogy kezdhesd az egészet az elejéről. Profit. Szerencsére egész stabilan sikerült elkapnom a kötelet, de nem volt hátrány, hogy a fal tetejéről egy csapattársam is húzta a másik végét. Felérve így legalább ketten húzhattuk egy másik társunkat, akit végül hárman, egyesített erővel tudtunk a túloldalra lapátolni. Siker, öröm és boldogság – nem csak teljesíteni, de másokon segíteni is –.

Szárazon smafu!

Jött egy kis erőgyakorlat, pontosabban a Hercules Hoist névre hallgató szerkezet. Adott egy magas fémállvány és egy azon átdobott, hosszú kötél, melynek egyik végére zsák van erősítve. Cél, hogy a spártai kispajtások a kötél másik végét megragadva a zsákot felhúzzák a fémszerkezet tetejéig, majd szépen, lassan, a földön nem puffanva visszaeresszék. Nem húznám a drága időd, ez simaliba volt. A nagyképűsködés viszont csak addig tartott, míg meg nem láttam a kötélmászó zónát. A kötelek végei természetesen belelógtak egy vizes árokba – volt egy kis sár fétise a szervezőknek, na-, így az esélytelenek teljes nyugalmával fogtam meg az egyik kötél végét, de komoly összegeket nem tettem volna arra, hogy fel is mászok rá. Jól tettem. Behúztam hát a 4. büntető kört is.

Két burpee között már kivehető volt a rettegett homokzsákok sziluettje. Tudtam, hogy hosszan és meredeken kell majd cipelni őket, nem lesz épp fáklyásmenet, éppen ezért lelkemet eddigre már acélosra edzettem. Rögvest fel is kaptam egy szimpatikus csomagot és indultam is. Hm, nem is olyan vészes – gondoltam, majd robotpilóta üzemmódban kaptattam fel az egyre meredekebb szakaszon. Azt lehetett tudni előzetesen, no meg látni on the spot, hogy egy darabig felfelé vezet az út, de aztán visszakanyarodunk a kezdőponthoz. Egy szakaszon tehát szembetalálkozott a mit sem sejtők és a nirvana állapotához közeledők tábora. A lefelé caplatók között kiszúrtam az egyik csapattársam, aki a Szia-szia után azt javasolta, ne röhögjek túl hangosan, mert hosszabb a terep, mint azt elsőre gondolnám, wink-wink. És valóban. A kanyar után felsejlett egy SOHA VÉGET NEM ÉRŐS Fluor Tomi hegyoldal, belőlem pedig kigurult egy kulturált „Cinnye!”. Sebaj, spártai lennék, vagy mi, így kis mentál torna után meneteltem tovább a kijelölt úton, amit néhol a feladás határán vergődő emberek szegélyeztek. Úgy állapodtam meg önnön magammal, hogy megállni kicsit pihenni ér, de lerakni a zsákot nem. Annál rosszabb lesz visszavenni és újrabootolni a rendszert. A stratégia bejött, összességében pedig azt köll mondjam, egész ügyesen és a helyzethez képest relatíve gyorsan utaztattam meg Zsák Urat, sokkal rosszabbra számítottam.

 Ún. maci mosollyal a zsák is könnyebb.

Ezek után szinte játszi könnyedséggel kúsztam át a drótkötél alatt, másztam fel és le az A Cargo-n (nagy fém háztető, az oldalain hálóval) és röppentem át egy 7 láb magas palánkon. Igaz, ez utóbbinál nem jött rosszul egy csapattárs, aki bakot tartott. A multiring-nél azonban másképpen képzeltem el a Wonder Woman funkció aktivizálását. Még a fémcsövön szépen végig is másztam, ám az első karikára való átfogás egy kisebb akciójelenetté eszkalálódott: Bruce Willis és Chuck Norris szerelemgyerekét lepipálva sikeresen hajtottam végre egy látványos, levegőből indított földön gurulást. Ezen nem csak én lepődtem meg, de a pálya szélén felügyelő egyik önkéntes is. Pozitívum, hogy egy könnyebb alkar lilulással megúsztam az esetet, negatívum, hogy az akadályt a Szuperhősök Eplényi Szakszervezetének kitartó lobbitevékenysége ellenére sem fogadták el teljesítettnek, úgyhogy nekikezdhettem az 5., egyben utolsó bűntető körömnek, de már annyira a célegyenesben voltam, hogy ezt már fél lábbal is végigtoltam volna. Megvolt az utolsó 30 burpee-m is – majdnem kigurult egy könnycsepp is (nem) -, majd tűzugrás, célvonal, érem, mosoly, életmentő folyadék, banán, büszkeség és jóleső fáradtság.

Egy suta mobilos kép a multiról

Összességében a verseny során nem volt egyszer sem mélypontom és egyszer sem kellett feltennem magamnak a kérdést, mi a búbánatos búbos banka búbjáért bandukolok az erdőben. Úgy éreztem, tele vagyok energiával és amit lehetett, azt kitoltam a csövön. A cél az volt, mint az eddigi versenyeknél: végigcsinálni a pályát sérülésmentesen. Ehhez képest kategóriámban a nők között 60. lettem a 770 valahány indulóból. Not bad, baby! :)

A hideg vizes slagos pucolkodás után

Eddig minden verseny picit mást hozott ki belőlem. Tokajban a pálya fincsi, az időjárás pedig nagyon kellemes volt, siker meg élmény, lelkem mosolygott, világomba móka, kacagás, vidámpark és rózsaszín lufik költöztek. Normafán viszont szenvedtem a kialvatlanság miatt, az első km után szívem szerint leültem volna az első kőre, majd annyit mormogtam volna, „Fussatok, bolondok!”. Végül megzabolázva a bennem hisztiző kamaszt, ez is meglett, a végét még élvezni is tudtam. Ezekhez képest a Spartan Sprint egy egyikhez sem hasonlítható érzet-cunamit indított el bennem. Egyszerre éltem át, hogy testem céltudatos Rambóként hasít végig a pályán, miközben fel-feltörtek belőlem a gyengéd érzelmek.

Láttam inspiráló teljesítményeket – például kötélre légies könnyedséggel felsuhanó, majd a kötél tetején a csengőt hetyke módon megpöcögtető szuperhumanidokat – és nagyon szép emberi gesztusokat is. Láttam, hogyan küzdi végig a pályát egy ember fél lábbal és mankóval és láttam, hogyan bátorítanak és segítenek emberek egymásnak egy-egy mélyponton. Végignéztem, hogy az az önkéntesek az utolsó Beast-es befutóval együtt csinálták végig  az utolsó burpee-ket és azt is, hogy az egyik srác átvette egy végtelenül kimerült lány homokzsákják. Nagyon megható volt látni ezt az összetartást és segítőkészséget, a Spartant ezért is érdemes csinálni.

Szóval bárhogy alakul az élet és a versenyzési kedv, életreszóló élményt zsebeltem be ezzel a versennyel, mindig jó szívvel fogok visszaemlékezni rá.

Köszi Spartan Race és köszi SRTG Margitsziget a felkészítést! :)