Belátom, nem vagyok a legkiválóbb sofőr evör. És nem azért, mert nő vagyok, - ismerek szuper női vezetőket -, de még csökkentett képességűnek sem tartom magam. Egyszerűen csak úgy gyárilag nem vagyok erre a legalkalmasabb. Nem mondom, hogy nem oldom meg a személygépjármű (továbbá: Ottó) A pontból B pontba való fuvarozását – főleg, ha nincs nehezítve a szituáció olyan jelenségekkel, mint egy-egy Balaton méretű jégtábla otthonos elterülése az aszfalton, hegynek felfelé. Csak azt mondom, hogy olyan hatékonysággal tájékozódom, mint egy középhozamú fikusz – valószínű, nem véletlen, hogy nem lettem tájfutó, barlangi búvár, esetleg erdőmérnök –, hangosan fecsegő GPS nélkül egy métert se teszek meg. De sajnos még az Ottó-motor négyütemű lelkivilágához sem értek igazán. Ha lerobbannék Lovasberény alsón, nagy eséllyel előbb állnék ki az utca szélére stoppolást imitálva segélykérő pilláimat rebegtetni, mintsem a felpattintott motorháztető mellett szakérteném, milyen halmazállapotban van a karburátor. Gyűlt már meg bajom a tanksapkával, bénáztam már a parkolásnál, és hoztam hirtelen döntést a merre is akarok kanyarodni témakörben a mögöttem haladó hangos örömére.
Előfordult már, hogy sávváltásnál csöppet aránytalanul mértem fel a távot – a duda fanfár valószínű, nem a két szép szememnek szólt -, de volt, hogy behúzott kézifékkel indultam el – szerencsére annak leégése előtt észrevettem rámszóltak, hogy amit művelek, nem épp egy hosszútávú befektetés. Kezdő ifjoncként pedig olyan is volt - tán igaz se volt - , hogy lejtőn lefelé teljesen véletlenül megindulva az efeletti ijedtségemben „Hopp-hopp!” felkiáltással próbáltam az autót maradásra bírni. (Aztán a féket is megtaláltam, mielőtt!) Ezt a történetet különben azóta is hallgatom apukámtól, aki az anyósülésen próbált meg nem sírva fakadni. Mentségemre szolgáljon, hogy sötét volt, az utca, ahol meg kellett fordulnom pedig szűk, ráadásul sok volt a zavaró tényező – apa konstans jótanácsai + a szerencse nélküli tolatóradar orrba-szájba való pittyogása nem segített a helyzeten.
Nemrég egy sor sövénnyel sikerült bizalmas kapcsolatba kerülnöm, fene a jó szívemet! Ugyanis én tényleg jófej szerettem volna lenni, ennek fényében pedig parkolásnál ráhúzódtam a kedves örökzöldre annak intim zónáját súrolva, hogy még véletlenül se lógjak ki az útra (=elférnek mellettem = profit). Csakhogy azt nem vettem észre, hogy az ágak simogatásának hatására éppenséggel behajtódott a jobb oldali tükröm. Ezt pedig egy Pomáz-Óbuda tengelyen nagyjából Aquincumnál sikerült realizálnom. Szerencsére végül a bal oldali sávból kellett lekanyarodnom, így beálltam a legbelsőbe, problem solved. (Az már kellemetlenebb volt, mikor egy másik alkalommal nem vettem észre, hogy ráfagyott a hó mindkét visszapillantómra, menet közben pedig nem kapkodták el a vízmolekulák az olvadás aktusát.)
Tény, hogy nem vezetek napi szinten, a fenti szösszenetek pedig főleg ennek a rutintalanságnak köszönhetőek. Egyszerűen olyan helyzetekre fókuszálok, amiket az öregrókák tapasztalatból lehoznak, érzik az autót és a forgalmat és nagy eséllyel ismerik is az útvonalat. De legalábbis nem szerencsétlenkednek a szellőztetőrácsra rögzíthető, mágneses telefontartókkal a navigációt illetően, amik inkább nem rögzülnek, mint igen. Ezt követően pedig mókás jobb kezes anyósülés-lábrésznél való tapicskolás és körözés veszi kezdetét. Igen, közben a bal kezeddel próbálod az autót kanyarodásra bírni.
De persze nem elhanyagolható az a tény sem, hogy nekem nulladik ponton, zsigerileg nem komfortos vezetni. A mélylélektani búvárkodásba most nem is mennék bele, nem is feltétlen ez a lényeg. Hanem az, hogy ha az ember lánya vagy fia egy veszélyességi 10-es skálán csak 6 pontot szeretne érni egy képzeletbeli autós kártyán, akkor kénytelen szembemenni a parákkal és gyakorolni. Nomeg gyakorolni és kicsit gyakorolni. És nem mellesleg nagyon sokat számít, mennyire támogató ehhez képest a környezet.
Mert a megoldás nem az, hogy a kisbénának megtiltja az emberiség az úttest érintését is, hanem éppen hogy a kedves bíztatás és a türelmes terelgetés, ami mindannyiunknak érdeke. Mit tegyél tehát, ha a csajod, anyukád, húgod, vagy egy opcionálisan választható nemű embertársad, aki nem túl magabiztos a sztrádán aktuálisan a kormány mögé kerül?
- Ne adj neki kéretlen tanácsokat! A koncentráció így is tapintható – jó esetben -, ha elbizonytalanodik, úgyis kérdezni fog. Ha pedig nagy a gáz… najó, akkor mentsd a menthetőt!
- Ha mégsem bírod megállni fantasztikus ötleteid megosztását, akkor legalább pontosan briefelj! Az „Ez így nem lesz jó” bemondás túl baljósló és pontatlan ahhoz, hogy az autós ne érezze biztonságban magát.
- Kerüld a magas intenzitású érzelmi reakciókat indokolatlan helyzetekben! Az „ÚRISTEEEEEN! Ott repül egy sas!” fejhangon üvöltése nem adekvát, ráadásul a frászt hozza a sofőrödre. Egy hirtelen félrerántott kormányt – és főleg annak mellékhatásait - ki lehet bírni hangos kacaj nélkül.
- Bíztasd, hogy minél többször üljön a volán mögé akár egyedül is. Sokszor stresszesebb, ha nincs a mukinak support-ja, de ebből majd tanul! Mert így vagy úgy, de meg kell oldania a helyzetet.
- Ne babrálj ott, ahol a sofőr nagy eséllyel szintén matatni fog! No, nem úgy! Például rendkívül bosszantó, amikor a sűrűn váltó kacsóimat keresztezi egy kéz, amelyik épp a telefonját szeretné töltőre dugni. Egyszerűen csináld máskor, légy oly szíves!
- Ha tényleg ügyesen oldott meg egy helyzetet Volán Vili, dicsérd meg! Kell a csoki a léleknek!
- És végül, de nem utolsó sorban: türelem! Amit sokszor nehéz előrántania magából az embernek, főleg, ha a majré vasban kapaszkodik minduntalan, de fog még az a feszítő kéztartás lazulni!
(A kedélyek megnyugtatása végett a 11 éves pályafutásom során egyszer sem sérült meg sem személy, sem autó.)
