Izgatottság. Felkészültség. Hideg. Sárdagonya. Homokzsák cigölés. Emelkedők, emelkedők, EMELKEDŐK. Patakban és alagútban futkorászás. Kaszkadőrök elégedett bajuszpödrését kivívó, levegőből indított földön gurulás. Lila foltok. Büszkeség. Spartan Sprint.

Dióhéjban ímhol a történet. De azért ne csukd le a laptopod, van még itt látnivaló! :)

A tokaji Extreme Trail-en való bemelegítés és a Nemzeti Hajsza kínszenvedései után elérkeztem az akadályfutó versenysorozatom harmadik, egyben utolsó idei állomásához, a hírös-nevös Spartan Race-hez. Választott versenytípusom Sprint névre hallgat, ez a Spartan világ amolyan belépő kategóriája, a legrövidebb és a legkönnyebben teljesíthető (muha) pályája: 5+ km terepfutás (ami inkább 5-10 kili, de nekik legyen mondva) és 20-23 db akadály, hogy közben senki se unatkozzon. Ha ezt túléled és minden megpróbáltatás ellenére még egy félmosoly is kiül az arcodra, lehet szintet, távot emelni, érmeket gyűjteni, határ a csillagos ég. Gyűjtsd össze mind – ugye -, hogy 1) minél több sárban fetrengős fotót pakolhass ki az Instára, és hogy 2) a mindenféle, de leginkább a nem hivatalos cool-ság listán minél előkelőbb helyet érhess el. Mert úgyis egyre többre és többre fogsz vágyni, tudod te is, én is, meg ők is. Ki van ez találva, na!

Azt mondták, jó móka lesz.

Tudtam, hogy nem egy koktélpartyba fogok belibbenni, épp ezért tényleg komolyan vettem az előzetes testi - lelki felkészülést és magát a versenyt, számoltam az amúgy nem túl barátságos időjárással is, szóval úgy éreztem, mindent megtettem az ügy érdekében. Plusz profit, hogy kaptunk füleseket az előző napon Beast távon teljesítő sorstársaktól a pályát illetően (a távok között vannak átfedések) így lehetett tudni, hogy - többek között - nyakig sarasak leszünk (mondjuk, akinek legalább halvány sejtése volt arról, milyen rendezvényen is van, az nem kapott a szívéhez). Illetve riogattak, mint anno gyerekként a legvéresebb Grimm mesékkel egy olyan csinos kis szakasz teljesítésével, melyen homokzsákot kell majdan cipelni. Fel a hegyre. Lányos méret, na az nincs! Jó, hát nem nászutas wellness hétvégére fizettem be, tény – mert én hülye, ezért még fizettem is! Szóval odaálltam a rajtoz, 12 fok, harci üvöltés, visszaszámolás, zöld füst, hadd szóljon!

Kiskarácsony, nagymajomkodás

A megpróbáltatásaim szépen nyomon követhetők a pályarajzon, ímhol:

Már a startvonalból lehetett látni, hogy nem lesz itten „Nice to meet you”, finom romantikázás, mozi és vacsi lágy jazz muzsikával, ugyanis a szalag elhagyása után gyakorlatilag rögtön felfelé tessékeltek minket az eplényi sípálya egy szakszára, ahol az előrehaladást fűcsomókba kézzel és szempillával való kapaszkodással lehetett leginkább abszolválni. Bemelegítésnek mondjuk jó volt, innentől kezdve legalább nem éreztem a hideget. Jött egy kis palánk alatt-palánk felett való átbújás-mászás, majd habtestem egy kb. mellmagasságig érő falécen való átlendítése. A rajz alapján ez előtt kellett felmászni a hálóból font háztetőn (eskü, nincs normális egyezményes magyar neve a szerencse nélkülinek), de szerintem ez utána volt, tán mindegy is. Természetesen mindeközben futottunk a természet domborulatain hol (és többnyire) felfelé, hogy épp lefelé.

Szaladtam, szaladgáltam, mikor egyszercsak szembejött velem egy 6 láb magas palánk. Kicsit félszegen és kevésbé csábosan, de átejtettem magam rajta - eddig megúszva vizes akadály nélkül. Az öröm nem sokáig tartott, mivel némi futás után a pálya a patakon keresztül vezetett. No nem keresztbe, hanem hosszában, így szép fokozatosan lettem combközépig csurom vizes. Felsejlett egy alagút – emiatt volt kötelező a fejlámpa -, ami civilben egy nagy fém vízelvezető, na, ezen kellett keresztülfutni. Fény az alagút végén (haha), majd ismét a patakkal kerültem szoros, már-már baráti viszonyba.

A patyolattiszta patak és - for fun - egy faléc.

Hajtűkanyar jobbra, majd egy vállról indított „Aztabüdös#&ߤ!” kíséretében egy kedves emelkedő. Emelkedő, hahh! Egy olyan meredély, ahol gyökerekbe kapaszkodva és fákat ölelgetve próbáltam szabotálni a visszacsúszás aktusát. Ezen a ponton jár a buksisimi a terepfutó cipőmnek – dzsip lesz az, négykerék meghajtású -, ami remekjól helyt állt. Az emelkedő tetején már körvonalazódott a slackline, egyúttal megfogalmazódott a „Teringettét!” 18+os verziója is. Ugyan az edző táborban valamelyest kigyúrtam a technikát, így is kétesélyes volt a dolog: vagy sikerül, vagy nem. Ugyanez volt érvényes a közvetlen ezt követő dárdahajításra is. Győzött a „vagy nem”, nyomtam is az első büntetőket.

Viszonylag sok futás után relatíve sűrűn jöttek innentől az akadályok, elsőként az Olympus. Ez egy pozitív irányba döntött fal, ami rövid láncokkal, falmászós körökben ismert fogódzókkal és tán még kis lyukakkal is fel van dobva. Ugyan nem indítják a III. Kiskunlacházai Alternatív Karácsonyfa Szépségverseny 2. elődöntőjén, ellenben azért állították fel, hogy ezen „díszek” segítségével végigmászhasson a delikvens rajta úgy, hogy nem kapaszkodik a tetejébe. Ha leér a lábad vagy leesel, így jártál. Minden szerénytelenség nélkül, a cross teremben srácokat megszégyenítő módon mászom végig ezt a falat, sőt, még tanácsokat is én osztogatok, így nagyon hittem abban, hogy sáros csúzó ide, vizes kéz oda, zsebre teszem a falat. Kár, hogy a második láncról lecsúsztam. Egy sor bosszankodás után kullogtam a burpee zonába.

Így néz ki, amikor meg tudom csinálni.

Jöjjön egy kis intermezzo: épp a büntimet hajtottam végre, mikor megláttam a falhoz közeledni egy srácot egy lábbal (!). Éppen próbáltam feldolgozni a jelenséget, miközben a fiatalember ugyanazt az Olympust, amin én igen hamar kudarcot vallottam, hiba nélkül végignyomta. Annyira ledöbbentem, hogy még tapsolni is elfelejtettem, de szerencsére a többiek körülöttem megtették helyettem is. Innen is mélységes tisztelet!

Továbbhaladva, a majomlétrát (vízszintes létra) először szkeptikusan méregettem. Felálltam a keresztvasra, de így sem értem el a szerkezet tetejét. Nézegettem, pipiskedtem, imádkoztam, vártam a csodát, semmi, a felugrálást pedig nem mertem megkockáztatni (egy rosszul sikerült érkezést kibírtam volna kacarászás nélkül). Végül az oldalsó, függőleges fémrúdon másztam fel, hogy elérjem egyáltalán a létra első fokát. A teremben ez az akadály is megy, de az Olympus után nem bíztam el magam. A fokok messze voltak egymástól, ráadásul vastagok is voltak. Ennek ellenére nem gondolkodtam túl sokat, elkezdtem hát mászni, ami meglepetésemre jól ment. Az utolsó fogódzóról majdnem leestem ugyan, de végül megcsengettem a kis kópé kolompot, ahogy a nagy (szabály)könyvben is meg van írva. Naja, csak aztán lógva lamentáltam azon, mégis hogy a majmok kunkorodó farkába fogok én onnan lejönni anélkül, hogy bárkinek is mentőt kellene hozzám hívnia. (Értsd, a szerkezetet a létra végén is fémből készült keresztléc tartotta, 2 és fél méterről erre esni sem babazsúr.) Végül kiszúrtam egy srácot, akinek bajba esett Bambi szemekkel csak ennyit mondtam: „Lécci, szedj le innen!”. Vette a lapot, átkarolta a lábam, így valamennyi tompítással, de biztonságos volt a landolás. Innen is köszönöm neki a segítséget! :)

A kaland itt nem ért véget, a beszámoló hamarost folytatódik, lesz itt még rágógumi!