Szeptember 2-án előzetes izgalmak és dilemmák után belevetettem magam a terepfutó / akadálylegyűrő versenyek világába. Kicsiny életem első ilyen rendezvénye a tokaji Extreme Trail volt, nekik is az első rendezés, úgyhogy dupla felavatódás történt. Spoiler: mindkettőnknek jó volt, na de ne szaladjunk ennyire előre.

A távomról elöljáróban annyit lehetett tudni, hogy 7 km-nél nem lesz rövidebb, de inkább hosszabb, az akadályok száma pedig 10 db alá nem fog bekúszni.

A versennyel kapcsolatban alapvetően két célom volt:

• Hogy megnézzek magamnak egy akadályfutó versenyt testközelből is. Ki akartam deríteni, mit hoz ki belőlem a pálya: zokogva szólítom majd jóanyámat, a méltóságomat pedig a szomszéd hátsó kertjéből szedem össze vagy vidámság és rákenroll helyeződik kilátásba.
• Hogy teljesítsem a távot feladás- és sérülésmentesen.

Valamennyi magabiztosság lapult bennem, hiszen sok energiát fektettem a felkészülésbe. De a versenyt megelőző pár napban nagyon elbújt és inkább csak a gyomorgörcs maradt. Ennek ellenére a verseny napján jó kedvvel keltem, szép volt az idő is, jóságot éreztem a porcikáimban.

Megszólalt a kürt 11:47-kor, én pedig izgatottan, egy középfosch állapotban lévő jobb vállal, fontolva haladva, eltökélve, hogy koncentráltabb leszek, mint a legokosabb kapszulás mosópor és persze festett pillákkal indultam neki a kihívásnak.

Az első akadályt nem sűrűn lehet porszívózni: a gumiszőnyeg smafunak tűnik kívülről – egymás mellé szorosan fektetett gumiabroncsokról beszélünk -, ám ahogyan egy első randin sem érdemes nekiesni a hölgynek, mint ahogy tót teszi azzal a bizonyossal, úgy a gumiszőnyeggel sem lehet packázni. Nem egy ember adta fel az első 20 méteren a mókát bambáskodásból és egy jó kis szalagszakadásból kifolyólag. Úgy tűnik, van a helyieknek egy furcsán intim kapcsolata az abroncsokkal – vagy egy jó szerződésük egy teleppel -, mert nem sokkal ezután a „Hasra magyar!” szlogen jegyében kúszhattam is két sorban felfűzött gumihenger alatt.

Ami ezután következett, az egy egységnyi színtiszta szívás volt emelkedőn való felfutásban manifesztálódva – haha, futás, önnön testem vonszolása volt az végbélrózsán keresztüli légzéssel kombinálva -, majd kis lejtmenet a szőlőtőkék között, ahol 10-ből 9 háziorvos nem ajánlotta volna a tátott szájjal való szaladgálást – értsd: ritkasok por volt és most még kedvesen fogalmaztam. A gazdák pedig a gerilla legelést nem ajánlottál szívük teljes szeretetével, ez amúgy szigorúan tilos is volt a verseny alatt, kizárást vont maga után.

A következő etapban ismét nagyjából egyben volt három akadály: még egy gumiszőnyeg – sosem elég – majd háló alatt átjutós konstrukció – ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy zöld hálót rögzítettek a földhöz két oldalt, ez alatt kellett hosszában átjutni. A módszer a kreativitásra volt bízva. A frissítőpont előtt – ahol víz és szőlő, mily meglepő kacsingatott ránk - volt egy trükkös egyensúlyozós feladvány, aminek a huncutságát az adta, hogy a fagerendát láncok tartották, így az végig izgett-mozgott. Siker, tapsvihar. Eddig nincs hiba. Víz a frissítőpontnál, majd megint egy kis emelkedő.

Amikor megláttam a távolból a dinnyéket, éreztem, hogy nem fogok hangosan felröhögni, legfeljebb kínomban. Felkaptam egy ránézésre csajos méretűt és elkezdtem felcipelni a domb tetejére. No, nem önszántamból, hanem úgy feladatügyileg. Nem tudom, mekkora lehetett ez a táv, ott úgy tűnt, hogy MARHAHOSSZÚ. A tetején kaptam egy karszalagot – ez amolyan check volt, hogy nem hagytam ki a feladatot -, majd biztonságban vissza kellett juttatnom a dinnyét a kezdőpontra. Megenni csak utólag volt érvényes.

Egy kis kitérő: a futamom előtt sok szabadidőm volt és mivel a versenyterület nem volt éppen elszeparálva – mondjuk a futók közé a kis utcából behajtó random autó elég wtf volt -, így a pálya utolsó 200 méterén meg tudtuk lesni az akadályokat. A kis felfdező trip során megkérdeztem az egyik pályabírót, van-e bárhol a pályán megmászni való palánk. Jött is a gyors válasz: „Áh, nincs!”

Ahham. Futás közben megláttam egy 2,5 méter magas palánkot (Pacsi innen is!). Mivel nagy mumusom ez a fából készült csoda, így egy pillanatra vigyázz-ba állt a hajam is. De vitt a lendület és az adrenalin, ráadásul csapattársak is kószáltak arra éppen – open futamoknál lehet segíteni egymásnak pár akadály teljesítésében -, így gondoltam, mi baj lehet. Szerencsémre volt két segédléc is a palánkon és a támasztóléceket is lehetett használni. Így azután hogy segítettem egy csapattársamnak, bevettem a Nagy Falat. Nem mondom, hogy a tetején megrekedve nem gondolkodtam el azon, hogy OK, hogy felmásztam, de hogy a péklapátba fogok innen lejönni, de aztán kikapcsoltam a para gombot és megoldottam a helyzetet. Öröm és mámor!

Az első emelkedős rész, amit a nettó szívás csimborasszójának tituláltam, egy laza koci ahhoz képest, ami ezután jött. Végeláthatatlanul hosszú, szinte végig emelkedő terep. Az egyik szépsége az ilyen versenyeknek, hogy fogalmad sincs, meddig fog tartani egy-egy szakasz. Hogy csak egy km-t kell futni vagy 3-at. Hogy egymás után lesznek csomópontokba rendezve az akadályok vagy elosztva. Who knows. Mindenesetre ezen a szakaszon ömlött ki a pórusaimból a legtöbb víz.

Megváltás volt ezek után a két egymást követő akadály visszatérő motívumokkal. Kúszás gumihenger alatt, majd mászás gumihenger felett. Pipa, frissítőpont, víz, összecimbizés random versenytárssal, akivel ezután majdnem a pálya végéig együttfutottunk. Azt mondta, legalább húzom őt, ha előtte futok. Nem tudom, hogy a két fokhagymagerezd motiválta-e, mindenesetre még mielőtt elszálltam volna, gyorsan kiderült, hogy két futammal – vagyis 4 perccel később – indult, mint én, onnan hozta be az előnyömet.

Innen javarészt egyenes vagy épp lejtő terep következett, érezni lehetett, hogy már nincs sok hátra a távból. Az utolsó 100-200 méterre bezsúfolódott még jópár akadály, például egy majomlétra – vízszintes létra ez, amin végig kell mászni a kis kacsókkal -, ami kapcsán úgy ítéltem meg, a 160 cm mélységemhez képest rettenet magasan van – vagyis esés esetében bokatörés alert - . Nem kizárt, hogy meg tudtam volna csinálni, de nem mertem bekockáztatni. Így letoltam az első – és spoiler, egyben utolsó – büntim, 20 guggolást gumiabronccsal a nyakamban. Még mindig kíméletesebb, mint a burpee.

Még egy egyensúlyozós feladat - egy libikóka-szerű faszerkezeten kellett átevickélni -, majd két fektetett traktor gumi, amin át kellett futni. Aztán jött a kedvencem, a háztető, amiből egymás után kettőt is installáltak. Két falap ferdén egymásnak illesztve fogásokkal, ezen kellett átmászni. Kis gátfutás, műanyag csövön való egyensúlyozás, majd még két kúszós móka, utóbbit egy szponzor BMW terepjáró alatt kellett abszolválni. Cél, fotó, érem, ajándékcsomag, mosoly, még egy fotó, büszkeség, hakni a ténnyel, hogy teljesítettem életem első akadálypályáját, függöny, balra el.

A pálya végül 8,2 km-en keresztül vezetett minket 20 db akadállyal megspékelve. Mert ezek a szervezők már csak ilyen huncut srácok.

Az első szakasz ugyan húzós volt, nagyon kellemes volt az egész versenyt. Jól esett futni, az akadályok nagyon élvezhetően voltak, nagy részüket nem volt nehéz teljesíteni, még az 1-2 nehezebbet is meg lehetett ugrani odafigyeléssel. Kicsit hiányoltam a vizes akadályokat, de azt hiszem, a jövőben lesz még pillanat, amikor vissza fogom sírni a száraz pályát.

Azt, amiért mentem, megkaptam: kiderült, hogy óigen, nagyon is az enyém a műfaj, ráadásul megúsztam a sérüléseket is.

Tanulságok:

• Több van bennem, mint amennyit korábban elképzeltem magamról.
• Az emelkedőn való futás nem a legerősebb láncszem a gépezetben, erre érdemes lesz rágyúrnom.
• Mindig vannak olyan versenyző űrlények, akik olyan teljesítményt nyújtanak, hogy csak keresed az állad. És ez most nem frusztrált, hanem éppen hogy motivált.

Szóval megyek tovább az úton J

A turné további időpontjai és helyszínei:

• Október 7., Pannonhajsza – Az akadályok jellemzően a hagyományőrzés jegyében készülnek. Nem tudom, melyik lenne nagyobb kihívás, egy vágtázó ló hátán állva rubik kockát kirakni vagy lószőrből tarsolyt fonni, esetleg matyó hímzéssel kiverni egy csipketerítőt, mindenesetre meglássuk, mit találnak ki Árpád atyánk leszármazottjai. – Update: Azóta ezen is túlvagyok, nem volt se kocka, se tarsoly, ellenben egyéb finomságokkal szórakoztattak minket.
• Október 22., Spartan Race, Eplény – A biztonság kedvéért felkötöm a gatyám, Eplényben van egy sípálya is, nem fognak viccelni a srácok! És nem, nagy eséllyel nem rendeltetésszerűen kell majd használni.